Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy vers, mit minden embernek el kell olvasnia!

 Vers a kivetettekről

Hideg van. Reszketek. Fázom.
A hazavezető utat rég nem találom
Sötét utcákon bolyongok,
remélve, hogy meglelem otthonom.
Körülöttem nagy a nyüzsgés,
mégsem veti rám senki tekintetét.
Jönnek-mennek az emberek,
fenyőfát és csomagokat...tovább» cipelnek.
Ismerős ez az izgalom,
az ünnepi hangulat, a vigalom.
Tavaly nekem is volt benne részem,
s furcsa...tovább»...tovább»...tovább» melegség járta...tovább» át a szívem,
ahogy a masnis dobozból engem kiemelvén,
egy bájos gyermekarc mosolygott felém.
Akkor még kicsi voltam,
szőröm, akár a plüsskutya,
ide-oda ugrándoztam,
játékosan bolondoztam.
De teltek múltak a hónapok
s gazdáim szíve tőlem eltávolodott,
és ahogy közeledtek az ünnepek,
engem ismét dobozba....majd az utcára tettek.
Már nem keresem az indokot,
szép lassan tovább kutyagolok,
és egyszer csak mit látok?!
Hoppá! Hiszen ez az otthonom.
Óvatosan benézek az ablakon,
amit látok hinni sem akarom:
A fenyőfa alatt egy doboz, rajta masnival
s előkerül belőle egy újabb kiskutya.
Az ablakon keresztül szemébe nézek,
próbálom felé sugallni: Gyere velem!
De a kölyök jelenleg,
játszik a gazdikkal önfeledten.
Most értem csak igazán az okot:
engem már meguntatok,
nem vagyok már plüsskutya,
nem ugrálok bohóckodva,
CSAK vigyázom álmotokat,
CSAK vigyázom házatokat.
A látottak után hangot ki nem adok,
csak szomorúan odébbállok,
a sötét utcákon tovább bolyongok,
remélve, hogy meglelem igaz otthonom.
Egy autó gördül mellém,
két ember barátságosan közelít felém.
Bízva benne, hogy Ők majd szeretnek,
mit sem sejtve velük megyek.
Majd hosszas autózás után,
rács mögött köszönt rám a napvilág.
Várakozok hetekig türelemmel,
hátha valakinek pont én kellek.